Itt ülök a színváltós gyertyámmal (SOSEM UNLAK MEG ÉDES!!) és annyira de annyira de annyira boldog vagyok. Azt hiszem teljesen igaz, hogy minden rossz után, valami jó jön. Tegnap különösen depis voltam.. Nem is tudom, valahogy minden összegyűlt, és bár sokat nevettem, végül este teljesen szétsírtam az agyam. Persze ezzel semmi gond, az a fajta ember vagyok, aki képes bárhol és bármikor pityeregni, de igazán sírni ritkábban szokott: viszont ha havonta egyszer minden nyomasztó érzésem kisírom, utána mindig teljesen rendbe jövök, szóval én ezt igénylem.
Tehát a tegnap után igaziból ma nagyon jól érzem magam, és egyébként is :D Elmentünk Drynával karácsonyra vásárolni a családomnak (ő volt a segédem, és egyben kb a nővérem is, pedig én vagyok az idősebb, mégis ő ért a túrókhoz, hogy hol vannak egyáltalán, és a férfi zoknikhoz is jobban konyít, na meg keresi a rövid sorokat amíg én lesokkolva bambulok az embertömegre és próbálok nem elveszni, és ezek valahogy a legjobb dolgok az életben<3), szóval a délelőttöm jól telt! Aztán a tegnap délutánom is fergetegesre sikerült, imádom a barátaim basszus, imádom őket. Meg a suli is jól sült el szóval.. Tényleg most úgy mindenkit szeretek :D
Az egyetlen bibi a világvége. Nem vagyok csalódott, hogy nem lett, és nem is hittem benne, de azért.. Szóval érdekesnek véltem ezt az egészet. Igaziból tegnap valahol mélyen azon gondolkodtam, hogy könnyebb lenne minden ha véget érne a világ, ha nem kéne tovább küzdenünk az életben, ha nem kellene továbbra is görcsösen megfelelni, foglalkozni az élet gondjaival, egyszerűen ha nem kéne már élni, ha mindenki eltűnne, ha a bolygó megpihenhetne.. Úgy voltam vele, ha mégis valami történne, én boldogan éltem, elértem dolgokat, és nem bántam volna semmit, azt sem, ha világvége lesz. De örülök, hogy nem lett :) Örülök mert az élet szívás, az emberek szemetek és kétszínűek, gyűlik a harag és a szomorúság, de akkor is lehetünk boldogok. Csak felül kell ezeken kerekednünk, megkeresni a jót magunkban és másokban is, és hagyni, hogy megmutatkozzon. Nem kell szentként élni, nem kell képmutatónak lenni, nem kell megfelelni, semmit sem kell, csak önmagunkat adni, szeretni, szeretve lenni, hagyni, hogy a boldogság megtaláljon.. Mert mindenkit megtalál, csak van aki észre sem veszi, de mi lenne vajon ha egy percre csak erre figyelnénk? Ha megállnánk és örülnék. Tiszta szívből örülnénk. Egymásnak. Magunknak. A világnak. A színeknek, az állatoknak, a perceknek, a napoknak, a buszoknak, a hónak, a családnak, a sütiknek, a könyveknek, bárminek, mindennek!
Itt pedig befejezem a szentimentalista dumámat, amit amúgy komolyan gondolok és jólesik leírni. Ti pedig döntsétek el, hogy elégedettek vagytok-e azzal, ahogy éltek, és ha nem, akkor tegyetek érte, hogy nektek se kelljen megbánni és sajnálni soha, semmit, mert az a legfelszabadítóbb érzés a világon - és bár teljesen még én sem értem el, a legnagyobb erőt a küzdéshez az adja, hogy érzem, ha rögösen is, ha néha le-letérek is, én már jó irányba haladgatok, csak bírnom kell :D

Jajj és annyira tudom, hogy ha ezt később visszaolvasom egy nyálas faszságnak tartom majd, de nem érdekel, a boldog énem kicsit szóhoz akart jutni :'D