Esett. Már megint. Utálom az esőt! Mindig is utáltam! Lassan csöppenek le a szemek, és mindenhez hozzáérnek. Mint egy gonosz és nyirkos kéz, megragadnak és nem eresztenek. Szomorúságot és magányt tapasztanak rád, és Te csak csendben tűrheted. Védekezhetsz de nem érdemes, bármilyen anyagon áthatolnak.. Próbálhatsz menekülni, de minek? Mindenhova követ az érzés. Vagy beletörődhetsz, és elveszhetsz örökre.. Egyik választás se szép, de önmagában itt lenni, itt élni, létezni se szép.. A világunk a pusztulás felé tart, a szívek eltűnnek. Nincs sok esély életben maradni, de jobb is ha meghalsz. Majd akkor az eső úgyis elmossa létezésed minden emlékét.. Ahogy elmosta a többiekét is. Apáét, anyáét.. Már ha egyáltalán léteztek. Már nincsenek, nem emlékszem rájuk, talán soha nem is voltak. De már nem is érdekel. Nem ragadhatok a múltban. A fejem fáj, minden zavaros, nem érzékelek, nem látok.. Csak a fájdalom és a sötétség, és hozzá az eső nyirkos érintése. Semmi más. Ez jutott nekem elveszett léleknek, ezt érdemlem. Pedig sose akartam semmi rosszat, sose akartam semmi mást, csak egy oly értékes és egyben talán szörnyű dolgot, mely sokaknak megadatik. Van akik gyűlölik, van akik elvesznek benne és van akik felejteni próbálják, de nem tudják.. Ahogy azt se milyen jó, hogy van. Ha nem is szép, ha nem is szeretik, de segít. Tanít, és nem hagyja, hogy semmivé válj, hogy még élve elporladj, hogy csupán egy érzéketlen test maradjon csak. Nekem az emlékeim kellenek!
Hajnal. A gyenge napsugarak elüldözték az esőt. A vihar alább hagyott, a fény új reményt nyújtott. Mintha ez az idegesítő természeti kép csak azért létezne, hogy minden reggel hitegessen, majd az alkonnyal kialudjon az aznapi szikra. Talán ez az örökkévalóság körforgása, reggel megszületsz, este meghalsz.. Ezt ember nem értheti, és nem foghatja fel soha, hiheti, hogy tudja, de attól még nem fogja. Csak reménykedhet, hogy egyszer az Ő alkonya is eljő, és kegyes lesz hozzá. De nem lesz az. Ennyi az életem, ennyi maga az élet, mégis örökké ragaszkodunk hozzá, pedig semmiből áll. Akkor miért is kapaszkodunk görcsösen belé? Miért nem fogadjuk a keserves és kínzó, de megváltó halált..? Miért..? A tábor üres, a romok közt ősi csend honol. Már nem tudhatom meg soha milyen szép is volt ez a hely régen. Mintha minden üres épület sikoltana, és csak mi nem hallanánk.. Csendben maradunk, kiállunk a romok közé, és figyelünk, de a süketség marad. Semmi se segít. Nem halljuk már a régii meséket.. Lábam alatt porzik a talaj. Száraz és sivár, növények már rég nem léteznek, még az emléküket is eltörölték. Megyek de nem haladok, csak ugyanazokat a köröket járom újra és újra, napról-napra, hajnaltól alkonyig... És közben a messzeséget kémlelem.
Tudjátok sose emlékeztem a múltamra. Én egyszer csak voltam és kész. Azt se tudom magamról ki vagyok. Felébredtem itt a romok között és azóta is várok. Igaziból érzem, hogy van valami fontos szerepem. De talán sose jövök rá mi az. Addig pedig csak ez a folytonos esőzés van velem, így még a magányom se lehet teljes, de mégis ellep. Utálom az esőt: ironikus, mikor ez a társaság jut nekem, vele osztom csak meg ezt a valamit, amit még létezésnek se lehet hívni.. Viszont azt a régi dalt, azt ami elűzi a vizet, azt kedvelem. Nem tudom hol tanultam, és nem is emlékszem minden részletére. El tudom kezdeni és a végét is ismerem, de a közepe hiányzik. Mintha megkezdődne, és a vége is készen állna, de maga a dal, nem tudna lejátszódni. Én is ehhez hasonlóan élek. Tudom, hogy lesz majd valami, és tudom, hogy itt vagyok. De hogy míg végigjárom utam, mi történik arról fogalmam sincs. Ülök csak itt csendesen, és gondolkozom. Merre induljak, mikor annyi út lenne? Melyiket válasszam, melyik lehet helyes? Míg ezt el nem döntöm, én már itt ragadok..
Már nem félek, már nem reménykedek, már nem hiszek.. Minden elszáll, minden itt hagy. A magány csak társam, a szívem üresen tátong. Így kellett lennie - suttogja valami. De hiába keresem: senkit se látok ki ezt mondhatná. Mondanám, hogy félek, de nem igaz.. Mondanám, hogy reménykedek de nem igaz.. Mondanám, hogy hiszek: de még mondani is fáj.. Lassan a magány is elhagy. Elveszek, ezen keseregni is felesleges. Üres test vagyok immár, lelkem elszállt, hiába őrizgettem. Aki senkit se szeret, és akit senki se szeret, az nem létezik, ezek szerint nem létezem. Szomorú, de nem tudok rajta elkeseredni, lehetetlen hogy már bármit is tudjak, csak meredek előre a semmibe mint ezelőtt is. A gondolkodás sem megy, csak a nagy sötétség van és kész, és ennyi. Szemeim lecsukódtak, szívem kettétört, szavaim elhaltak, testem porrá zúzódott. Egy dolog maradt mégis mindvégig mellettem, hogy kínozzon, s marad is, hogy örökké ezt tegye velem: az eső koptatja halkan nemlétező sírom, mintha csak egy dalt játszana, mely elkezdődött, be is fejezték, de tartalma sose volt.. Egy utolsó dolog csendül még fel, csak ez hagyja el lelkemet, mely lassan felszívódik és eltűnik ahogy annak lennie kell, közben viszont mindennek értelmet adna: ... Már erre se jövök rá soha, kifogytam az időből.. Végül pedig sose tudtam meg igazán semmit..

A napok mennek, de a szív marad.
Mit feljegyeztem: az élet maga az.