Na most, tegnap annyira hihetetlen napom volt, hogy.. Oké, teljesen, ezt le se lehet írni! Sajnálom, valószínűleg egy hiper izgatott és nem túl értelmes bejegyzés veszi kezdetét, de wááááááááá.

Ami tényleg a leghitetetlenebb volt az egész napban (most a történtek végére ugrok, egészen késődélutánig), és azóta is így fűnek-fának mesélem, hogy o te jó ég (persze kevesen értik, hogy mi bajom, de nem ez a lényeg), az a vasútállomáson történt hazafele, mikor már azt hittem semmi sem lehet jobb. Momentán előbb értünk oda, és miután már körülnézegettünk, meg nagyon fájt a lábunk, eldöntöttük, hogy felülünk a vonatra. Hamar találtunk helyet, ahol el is rendezkedtünk, majd beszélgetés közben néha ki-ki néztünk az ablakon, hogy mégis mi a helyzet a külvilággal. Őszintén, soha nem hittem volna, hogy ez fog történni, de hirtelen megakadt valamin a szemem: egy lány állt a szomszédos vagon előtt, és csizmát hordott. Igen, ez nekem így nagy dolognak számított, főleg ahogy megláttam, hogy az említett lábbelin szegecsek vannak. Egyből eszembe jutott, hogy Chibi tett fel a múltkor a blogjára képet, hogy megjöttek a rendelt szegecsei, és, hogy a csizmájára is jutott - és ahogy momentán meresztgettem a szemem, rájöttem, hogy ez az a csizma, ami ráadásul nem is lehet másnak, már csak a szegecsek miatt is teljesen egyedi. Kb ilyen lesokkoltan, de közben iszonyat izgatottan közöltem, hogy én - ha tényleg ő az - ismerem a csajt és te jó ég, most mi legyen. Szandra persze (uncsitesóm) egyből biztatott, hogy ha tényleg ennyire biztos vagy benne, ne legyél hülye és menj le kérdezd meg vagy valami, mert ezt nem hagyhatod ki (amúgy ő is aznap találkozott egy netes barátnőjével, bár előre megtervezték a dolgot). Végül arra jutottam (hozzáteszem ÉN aki félek egyedül elmenni a sulibüfébe, bemenni egy boltba, megszólítani egy idegent, vagy akárkinek akármire nemet mondani), hogy igaza van, bátornak kell lennem, és muszáj lemennem és megkérdeznem, és wááá. Aztán meg tényleg leszáguldottam, bepattantam elé, és momentán kissé érdekesnek tűnhettem, ahogy így asszem picit dadogva, vagy nem is tudom, kihagyott épp az agyam, megtudakoltam, hogy ő e az, persze közelről már biztos voltam benne, de itt meg izgulhattam, hogy egyáltalán tudni fogja-e én ki vagyok, mert azért ha egy tök idegen letámadja, az nem feltétlenül jópofa :'D De szerencsére igen ő volt, és igen én is én, szóval hűű. Aztán kiderült, hogy ugyanazzal a vonattal jön, és felültek hozzánk, és ismét egy wáááá. Életem legjobb vonatútja volt, végigbeszélgettünk, és tényleg hihetetlen élmény! Főleg mert úgy-ahogy ismertük már egymást a másik blogjából, és sok dologban (én legalábbis úgy vettem észre) hasonló véleményt képviseltünk, meg amúgy is, hihetetlen egy lány *-* Tényleg az, nem csak a blogjában de az életben is, és iszonyat aranyos, és jófej és kedves és újabb wááá. Szóval igen, kicsit extázisban éreztem magam végig, de kifejezni se tudom, főleg azt, hogy komolyan mennyi az esély arra, hogy találkozol valakivel teljesen véletlenül, akinek olvasod a blogját és ő is a tiédet? De tényleg! Meg, hogy micsoda élmény! Hihetetlen, csak ezzel tudom jellemezni. Na és persze, egy újabb bizonyíték arra, hogy a blog mennyi mindenre jó, és mennyire össze lehet hozni az embereket, és mennyire örülök, hogy én itt írogatok, már csak az ilyen kivételes esetek végett is, és ismételten wáá. Tehát na :'D Iszonyatosan jól alakult minden, a sors néha mintha nekem kedvezne, és eszméletlenül hálásnak érzem magam azért, hogy tényleg találkozhattam Chibi-vel élőben is, és még beszélgetni is tudtunk :3

A napom elejét illetően, először is, amiről mesélnék, hogy- amúgy hála drága unokatesómnak - eljutottam Budapestre a vidámparkba, és ebből aztán sose lehet kinőni! Nagyon részletesen nem szeretném leírni, mert az a helyzet, hogy úgyse lenne értelme, de úgy nagyjából, hogy azért mégis meglegyen ha egyszer visszaolvasom, vagy valami ((: Igaziból nagyon ügyesen én rosszulléttel kezdtem, miután három pörgős dolgon is vakmerően helytálltam - ezek után pedig még nézni se bírtam a durvább gépezetek mozgását. Szerencsére a gyomrom sikerült lenyugtatni, és ismét belevetettem magam az élvezetekbe. Megmondom hazafiasan, a legjobban az óriás kereken féltem :'D Esküszöm, ahogy lassan imbolyogva felvisz tök magasra, olyan mindjárt kiesek és meghalok érzésem volt, így markolásztam az összes kapaszkodót, és próbáltam nem alulra hanem akkor már messze a távolba nézni, és elfoglalni magam az amúgy gyönyörű panorámával, közben meg imádkozni halkan, hogy éljem túl a világ legnyugisabb - nem is tudom, hogy hívják ezt - kerekét(?). Ezenkívül be kell vallanom, hogy bármire amin fejtetőn lettem volna, akárcsak egy pillanatig is, én halálfélelemmel néztem, és képtelen voltam rávenni magam a betörésükre.. Szóval maradtam minden másnál. A hullámvasút például jó volt, és nagyon.. Aranyos :'D Mindenki megkérdezi, hogy lehet valami ilyen.. aranyos. Megmondom őszintén én sem tudom, de emlékszem, hogy sorban álláskor a végrendeletemet írtam, utána meg olyan kis nyugisan ücsörögtem a kocsiban, hogy hú. Az óriáskerék tényleg ijesztőbb volt! (ez nekem trauma marad életem végéig..) Amit még szerettem, az a túlvilág kapuja, vagy ilyen horror cucc, tudja a fene. Beültünk, mondtam unokatesómnak, hogy mi megyünk előre, mert imááádom ezeket (és tényleg imádom), de a vége az lett, hogy o basszus :'D Nem erre számítottunk. Olyan kis gagyi bábuk voltak meg minden, mégse mertem úgy a 60%án kinyitni a szemem - mondjuk hozzáteszem azok a rettentő rémes aláfestő zenék, a kacagó csontváz, meg a félhomályos szoba a halállal... Amúgy meg a sötétség, hogy még a mellettem ülőt se látom, és kb bármi megölhet ott bent (jó tudom, hogy nem, de ezt akkor nem fogtam fel). Hát igen, kicsit sikítottuk szét az agyunkat.. Nem is mi lettünk volna ha nem. De azért a két legjobb mégiscsak a tornyok voltak, vagyis az egyik egy pici hipp-hopp ahol a szabadesést érzed át, de csak ilyen kis mini adagokban, hogy fel-le, aztán kicsit feljebb, megint le, aztán lejjebb és ismét le, és így néha zuhansz, és közben azon agyalsz esetemben, hogy amúgy a fizikát mennyire rühellem.. Ez olyan volt, hogy tökre vicces, mégis sikítoztunk rengeteget, mert az milyen menő, hogy a 9 éves végigüli pokerfaceel, mi meg ott visongunk (Y) A nagyobb pedig, vagyis A Torony. Na. Az kemény volt: nagyon rövid menetből áll, iszonyú magasra felmegy az a valami, és aztán le, és mindezt hihetetlen gyorsan - mi meg á, nem ijesztő tök jó. Azt figyeltük 20 percen át, hogy mi a fenéért nem sikít senki. Mindenki tök kussba ült, mondom oké, majd mi jövünk és itt is bezajongjuk a helyet. Nagy bátran felültünk, és így mondogattam a mellettem ülő barátnőmnek, hogy no para, csak felmegyünk és le, mint a másikon, semmi extra, nem halunk meg, tök lassú lesz, meg minden - erre két pillanat és úgy felmentünk, de olyan iszonyú gyorsan, hogy akkor beszartam :'D Majd ismét két pillanat és szó szerint lezuhantunk. A tervemhez hűen kitátottam a szám, készültem a sikolyra, de egyszerűen tényleg olyan szinten megijedtem, vagy nem is tudom, hogy (ilyen még sose volt) egyetlen hang se jött ki a számból, csak tátottam bambán. Ami pedig még feltűnt, hogy nem a széken ültem, hanem a levegőben, és szerencsésen a rám húzott fekete valami tartott kicsivel a sárga ülés felett.. Mikor végül leszálltunk olyan szinten izgatottak voltunk, hogy fúúú. De még egyszer valahogy inkább már nem vállaltuk be - nem is tudom, csak úgy a biztonság kedvéért. Viszont kihagyhatatlan élmény!

Ami még nagyon tetszett Pesten az a metrózás és a megannyi külföldi, komolyan többet hallottam ilyet, mint magyar hangokat, de nem zavart, sőt, szerintem nagyon érdekes ez az egész, meg maga a főváros is. Szeretek felmenni, és körülnézni, megfigyelni az ottani embereket, szokásokat, és hasonlók. Számomra nagyon érdekes - és igen, ebből most lejön mennyire kis vidéki paraszt vagyok, sajnálom :'D Ugyanakkor azok az irtó gyors mozgólépcsők.. Tudom, hogy tök lassúak, de mióta az osztály egyik kirándulásán seggest estem rajtuk, kicsit para vagyok tőlük felszállásnál, és elég érdekes ahogy mindenki nekiindul, mi meg 10 perc alatt célozzuk be, hova lépjünk a testi épségünk érdekében. De jelentem, ügyes voltam, és túléltem végig! Amúgy pedig annyira bejött a metró, hogy mindig jön, és bárhova el lehet vele menni, hogy szerintem a közeljövőben megpróbálok többször ellátogatni ebbe a városba, és kicsit kulturálódni, főleg, hogy nekem tényleg mindig van valami új és hűha dolog, amin elvagyok, meg egyszerűen élvezem az egész helyet - ezt kicsit érdekesen magyaráztam el. De hű. Szóval iszonyat jól sült el minden, élményekben gazdagon, sok új barátsággal (a csapatból is két lányt akkor ismertem meg), na meg wáá, most már tényleg utoljára!