Hannah ismét ott találta magát. Egyik karjával a másik csuklóját szorította, szinte már görcsösen, de mindeközben próbált úgy tenni, mint a világ legnyugodtabb, és leglazább embere. Az ajtó előtt állt, és leskelődött, titkon egyre várva, hogy végre az kinyíljon, és az osztályteremből kifurakodjon a sok türelmetlen diák, nyomukban a bosszús tanárral, ahogy az minden hétfőn 5. órában lenni szokott. Hannah ilyenkor mindig itt állt. Szinte már belerögződött a tudatába, hogy neki ilyenkor, kora délután, hétfőnként itt kell állnia, itt kell lennie és várnia. Mindig zavarta a dolog, hogy ezt olyan természetesen el is végzi, és sose jutott még eszébe, hogy nem. Nem fog itt lenni, nem fog hiába várakozni. Mert tényleg nem jutott még erre egyszer sem igazán. Csak várt. Tekintetét néha nyugodtabban, néha izgatottabban kapkodta az ajtóval szemben lévő falióra, és maga a bejárat között, sőt néha elpillantott a hosszan elnyúló folyosó irányába is, majd hátrafelé, hátha egy gyilkos állna ott. Ez is mindig pontosan így történt, de még sose látott arra fele settenkedő bérgyilkost. Nem baj, fő az óvatosság - legyintett ilyenkor magában. Aztán rá pár perccel összerezzent a csengő éles hangjára, és hirtelen nem tudta örüljön-e annak, hogy végre csengettek.
Mert eddig erre áhítozott, amikor viszont megtörtént, többnyire inába szállt a bátorsága. Nem is az, hogy megijedt volna, csupán elfogta egyfajta még görcsösebb zavartság, elkezdett jobb lábáról a balra lépkedni, és tekintete most már egyenesen cikázott át a fiatalok kiáramló tömegén. Itt-ott ismerős arcok tűntek fel, páran meglökték szépen jelezve, hogy húzzon arrébb, egyesek csak simán keresztülnéztek rajta. A lány a maga 170 centijével olyan kicsire húzta magát össze, amennyire csak bírta. A délutáni napsütésben ragyogó barnán fényló hajtincseit tekergette zavarában, és néha le-lepillantott egyszerű de kényelmes ruháira. Hiába csípte ki magát folyton, és vette fel a kedvenc darabjait, a saját szemében örökké csak az a béna, egyszerű kinézetű lány jelent meg, aki gúnyosan mondta neki issza a tükörből, hogy ugyan már minek strapálod magad? Erre a gondolatra picit elvörösödött, rossz volt szembesülnie saját önbizalomhiányával, és, hogy még maga ellen is elveszti rendre a csatákat. Nem, hogy a társadalommal küzdene meg!
Már kétségbe is esett, elkezdett lehajtott fejjel lassan megfordulni, hogy mint már annyiszor, feladja, és engedjen a hangnak a fejében, ami egyre csak dübörögte, hogy ideje tovább állni. De, most is, ahogy máskor - mert ez egyszerűen már ilyen rutinnak számított - Jerry visszaragadta.
A tömeg viharzott el mellettük, míg nem az utolsó diák is ellépkedett a folyosón, nyomában a dühöngő tanárral, aki csak egy éles pillantással jutalmazta a két fiatalt, majd tovasietett. Jerry és Hannah pedig ott állt, egészen lefagyva, a fiú erősen markolva a lány karját, aki elfordult tőle. Nem akarta, hogy az észrevegye az arckifejezését, vagy azt a piros almát ami a feje helyén díszelgett. Jerry lassan visszahúzta, közelebb magához. De nem karolta át, nem vette az ölébe, és nem csókolták meg egymást. A fiú csupán rámosolyogott, és jelezte az egyik kezével előremutatva, hogy indulhatnának ebédelni. Hannah némán bólintott, és követte. Csak ketten voltak.. A folyosóról már mindenki elviharzott, az ebédlőből viszont hangos ricsaj szűrődött ki.
A lány újra érezte, ez az a pillanat. Ha már idáig itt maradt, most nem léphet vissza gyáván! A talpára kell állnia, és megtennie, nincs visszaút. Megtorpant. A fiú meglepődve követte a cselekedetet, és visszafordult az általa vontatott lányhoz. Hannah most pirosodott csak el igazán. Szemeit elkapta Jerry-ről, és a padlóra szegezte. Pár percig álltak az üresen kongó osztálytermek sortüzében. Minden elnémult, a vacak órák kattogása se rontott bele a pillanatba. A lány téli napfény megtört kettejükön, szinte beragyogta testüket. Az ablakokról túl sütött, a felhők a mai nap folyamán először tényleg eltűntek az égitest elől. Kint kopár fák jelezték a hideg évszak beálltát, és a folyosó végéről, de még az ebédlő elől, a tanáriból szűrődött ki egyedül pár hangfoszlány. De ez távolinak tűnt.. Valamiért az ebédlő se zavarta egyiküket sem, pedig ott se hagyott alább a zaj. Egyszerűen vége volt a világnak. Megállt, nem mozdult többet, ennek ennyi. A lány pedig végre úgy látszott összeszedte magát. Lassan felemelte fejét és tőle szokatlanul elszánt arckifejezéssel meredt a fiúra. Szája megremegett ahogy szóra nyitotta, majd lassan tátogni kezdett. Csend. Továbbra se jött ki hang a torkán. Gyorsan odakapta a kezét, és köhécselt párat, megakart arról bizonyosodni, hogy egyáltalán működik-e még a szervezete. A fiú elmosolyodott, és a legnagyobb türelemmel várt.
Már régóta ismerték egymást, barátságuk még az általános iskola alsó osztályáig vezetett.. Hannah akkoriban még csőrfős volt, beszédes, és kellemesen fiús társaság. Jerry pedig egy visszahúzódó, csendesebb fiú. A barátságuk ellentéttel kezdődött, és azzá is vált. Csak a szerepek megcserélődtek. Jerry-ből helyes, menő tini vált, szőkésbarna haja nem volt se rövid, se hosszú. Barnás szemei sziporkáztak, arcán mindig valamiféle apró mosoly bujkált. Hannah pedig.. Nos ő a maga barna hajkoronájával, és kék szemeivel csak még szebbé vált. Ráadásul igazán jól állt neki a szolidabb lány szerepe - egyikőjük mellet se ment el senki se anélkül, hogy egy percre beléjük ne szeretett volna. De a barátságnak végett kellett vetnie - a lány legalábbis már nem akart a fiú barátja lenni. Már nem csak az akart lenni.
Minden hétfőn együtt ettek. Hagyománynak számított, semmiért se szedték meg. Ha az egyik lebetegedett a másik elment hozzá, ha szünet volt, akkor is. Ugyanakkor ennek mindketten örültek, élvezték a másik társaságát. valahol mélyen talán tudták is, hogy ők nem barátok. vagyis, nem lehetnek csak barátok. De soha egyik se mert lépni. Hannah mindig megpróbálta - minden ilyen nap ugyanezt eljátszotta, Jerry pedig csak nevetgélve figyelte, de soha nem szólt bele. Sőt egy szót se szólt erről soha, de nem is kellett neki, Hannah amúgy is mindig belesült a helyzetbe, a fiú pedig látszólag nem is erőlködött a dolgok megbeszélését illetően.
Jerry viszont most megijedt. Már felismerte a hirtelen jött elszántságot, ennyire még sosem tükröződött gyermekkori barátja arcán. Tudta jól, most kimondja. Kimondja a szót, aztán megkérdezi mi legyen. És neki válaszolnia kell.. Nem vágyott jobban soha semmire, mit, hogy úgy ölelhesse őt. De nem tette meg. A barátságuk önmagában annyira csodálatosnak tűnt, hogy sose akarta tönkretenni. Mindig abban reménykedett, hogy a lány nem lesz elég bátor ahhoz, hogy kimondja. De most megtette.. Hannah száját lassan szavak ahgyták el, hirtelen beszélni kezdett. Gyorsan, e beszélni. Jerry megijedt, hátrébb lépett, szinte már betapasztotta volna a fülét.
De nem volt rá szükség. Hannah szavai soha nem érték el. Abban a pillanatban ugyanis megszólalt egy újabb csengő. Az élesen visító hang elnyomta a lány szavait. A mondandóját, a hangokat, a vallomást, mindent.. Jerry mégse lélegzett fel. Szomorúan meredt a hirtelen megriadt Hannah-ra, majd kézen fogva elkísérte a lányt az osztályáig.
- El fogsz késni.. - mondta, s bevezényelte t a termébe.
Aztán elindult a sajtja felé. Az ebédnek lőttek.
Hannah sóhajtott egyet a fiú után nézve, és leült a helyére. Haját kezdte tekergetni, és kinézett a lágy napsütésbe. Lassan beborult az ég. A felhők visszatértek. Azon a télen pedig többet, már sosem sütött olyan nyáriasan melegen a nap..

* * *

OMG, ez miez?