Immáron kijelenthetem: nem vagyok többé feketés tanuló :) Sőt: nem vagyok többé nyolcadikos, nem ülök már a legjobb barátnőm mellett, és többet valószínűleg sose járok már vele egy suliba.. De itt vagyok, tele tervekkel, reményekkel, elhatározásokkal, és megmaradt barátokkal.
Időben odaértem a ballagásra, minden rendben zajlott, jól elvoltunk, bér a végét untuk. A csokrok szépek voltak, a lányok kicsípték magukat,a  fiúk fessen festettek :D A dolgok könnyen zajlottak, nem röhögcséltünk sokat, de nem is sírtunk. A ballagás így le is ment, fel se fogtuk a dolgot.. Na majd a következő hetekben, hónapokban.. De mégis elbőgtem magam egyszer, csak éppen nem a ballagáson. Ugyanis felmentünk a lányokkal a rajzszakkörös bizonyítványért, és édes drága tanár úr már adta is. De valami mást is.. Tudniillik 4en voltunk legjobb barátnők már egy ideje a lányokkal, és mi voltunk talán az első csoport akik 1. óta jártak Levi bá'hoz. Akaratlanul is nagyon megszerettük a szinte szentélyé vált termet, és a mindig naprakész segítő tanárt. Ma pedig meglepetéssel fogadott minket: mind a négyünknek festett egy kis képet, akié volt a kép, az állt rajta háttal. A távolban repülő emberkék voltak, egy szakadozott hídon egyensúlyozunk a képen. Gyönyörű és egyedi, már a szándék is elég, de mikor elmagyarázta a lényegét.. Csodálatos! A kép jelentősége az, hogy a jövő felé tekintünk, és hogy valami nehezebb felé akarunk menni, mint például megtanulni repülni. Ha a 4 képet egymás mellé helyezzük, egyetlen rajzzá válik amin négy lány egy már megrongálódott itt-ott beomló hídon áll. Tehát ha a képek együtt vannak az azt jelképezi, hogy mi négyen összetartoztunk, és elválaszthatatlanok voltunk szinte. Ha a képeket szétvesszük, akkor pedig megértjük: hogy most el kell válnunk, hogy továbbhaladjunk a saját utunkon. Szerintem gyönyörű metafora, és megmondom őszintén, most, hogy írom is elkönnyezem magam.. De ott.. Ott elsírtam magam. Annyira szép volt az egész, annyira sok dolgot jelentett egyszerre, az érzelmek, a pillanat, a szeretet, a tisztelet.. Minden előtört. Segélykérően oldalra pillantottam és megkönnyebbülve fedeztem fel: a barátnőm is sírt. A másik csak állt, de látszott rajta, hogy nagyra értékeli a dolgot. A negyedik lány pedig.. Ott se volt. elment és talán meg se kapja a képét. Eltávolodott tőlünk így nyolcadik végére, ahogy a képek is eltávolodnak ha szétválasztjuk őket. De én már tudom, hogy majd ha ránézek, mindig eszembe jut: egyszer szoros kapcsolatban álltam, 3 emberrel és egy tanárral, akik gyönyörűvé tették általános iskolás korszakom minden napját, akiknek szinte mindent köszönhetek, és aki az egész életemre nagy jelentőséggel voltak. Én jövőre is visszajárok majd rajzszakkörre, gimiből. De nem csak én, sokan mások is: sose hagynánk már ott. Szeretjük, kell nekünk, és olyan dolgokra tanít, melyekre néha még a szüleink is képtelenek..