Régen mindig rettegtem, hogy soha sem fogok tudni szeretni. Ez hülyeség, rájöttem, miattad. Most már attól félek, hogy csak irántad voltam képes így érezni.

Mikor hülyeségeken agyalok, és hülyeségek fogalmazódnak meg a fejemben, hogy aztán leírogassam és ködös tekintettel meredjek a semmibe, mintha olyan rohadt nehéz lenne az élet. Pedig fájdalmasan egyszerű - csak szeretjük bonyolítani.
Amúgy meg mindjárt suli! (közérdekű közleményünket hallhatták)

Elgondolkodtató, hogy tud az ember nem undorodni valaki olyantól, akitől kéne, mert minden oka megvan rá. Ezen merengek, nem mintha sokat számítana, csak nem értem. Tényleg az lenne a leghelyesebb, ehelyett szemernyi harag sincs bennem (talán volt, de akkor sem biztos, hogy miatta, és nem inkább a saját hülyeségem miatt - vagy valami különös keveredése ezeknek). Valahol pedig még mindig vonz az egész, csak az érzéseket kéne félretenni. De akkor meg mi maradna az értelme? Elveszne a lényeg. Veszett ügy. Talán csak jólesik gondolni valamire, és érezni, hogy élek.