A szünetben egyértelműen az a legjobb: mikor csak egyedül vagyok otthon; mikor maximum hangerőn hallgathatom a kedvenc elgondolkodós számaimat apukám idegesítő leszóló kommentjei nélkül; mikor addig alszom ameddig bírok; mikor a kutyám lefekszik a teraszajtóhoz és szinte mellettem relaxál; mikor az idő is szép; mikor a kedvenc epres bögrémből ihatom a kedvenc fekete teám; mikor pizzát reggelizhetek; mikor a tumblr lefoglal órákra; mikor van időm Adventure Time maratont tartani; mikor csak szimplán jólérzem magam.

A szerelemben meg az a legjobb: mikor mindenről el tudunk beszélgetni; és mikor smárolni is szeretünk; mikor nevetünk a másik béna viccein; mikor grimasz csatákat vívunk; mikor az MR2 Petőfi-re lazulunk; mikor ugyanazokat a számokat szeretnénk megmutatni egymásnak; mikor megdicsérjük a másik stílusát; mikor spontán "jóreggelt" üziket hagyunk; mikor halálra csikizem - na jó, csaltam, ezt ő nem élvezi (muhahahahahha), de(!) a kivétel erősíti a szabályt.

Az életben pedig a legeslegjobb: mikor minden apró baromságnak örülhet a fejed.

Ez egy közhelyes reggel. Vagy szentimentális? Brrr, fújj. Nézzétek el nekem. Főleg, hogy már dél van, nem is reggel. Mindegy. Teát ki kér?

Mint észrevehettétek (hahaha, feltételes mód, mintha nem lett volna tök egyértelmű és feltűnő) egy ""kissé"" elhanyagoltam a blogot az utóbbi időben. Ennek többféle oka is akadt, amiket csak részben tudnék elmagyarázni, és amúgy sem a legérdekesebbek. De azért, egy picit beletekinthettek mindebbe.

Mondjuk úgy, hogy az elmúlt kéthónapban csak úgy követték egymást a napok, rohanva, utolérhetetlenül. Még mindig zajlik a jogosítvány mizériám, aminek lassan (és remélhetőleg sikeresen) pontot tehetek a végére - ámen! Ugyanakkor rám osztották azt a feladatot is, hogy írjak búcsúbeszédet a tizenegyedik évfolyam nevében a mi kis édes végzőseinknek (az már más kérdés, hogy én ezt nagy nehezen megszültem, és az irodalomtanárom nem hajlandó átnézni, mert, hogy neki sok a dolga.. mert nekem nem??). Végigjártam a régóta halogatott egészségügyi tanfolyamomat is (jó hírek: tudok újraéleszteni, igazi hős vagyok, fuck yeah), végül pedig sikeres vizsgát tehettem belőle. Ezek azért így nem tűnnek olyan durvának, de ha belevesszük a két újságot amikbe folyton cikkeket kellett leadni (tiszta pszichok a tanáraim!), nameg a sima tanulmányaim, és úgy azt, hogy szociális életem aktualitása szépen átcsúszott mínuszba.. Szóval ezen szuper összetevők eredménye lett a "Dóri stresszes, ideges és nem ér haza este 6-7 előtt" életérzés.
Most viszont, a folyamatot megtörni látszik az én imádott húsvéti szünetem, és élek is a lustálkodás adta lehetőségekkel, muhahaha. Kezdetnek napi 24 óra alvás enyhíti is majd a lelki és testi fájdalmaim. Időbeosztás level 1000.

Ezenkívül, hogy icipicit még visszatérjek a sokmindenre amit az elmúlt hónapok hoztak.. Szóval igen. Kinek rémlik a "szenvedek" korszakom a Bizonyos Srác miatt? Aki erre csak bólint és tudja, miről is írok, nos nekik szól, hogy azt hiszem, végre ezt legalább lezárhatom. Vagyis, nem érzem azt, hogy valaha is tökéletesen sikerülne, de úgy-ahogy el tudom végre tenni valahova jó mélyre, hogy csak egyszerűen és semlegesen maradjanak meg az akkori érzéseim, vagy azok spontán kavalkádjai. Szép volt, jó volt, rossz volt, fájt, élveztem és szenvedtem, sokat tanultam, de vége. Most pedig teszek egy igazán drámai felszabadult sóhajt. Igen, az ilyesmiknek ilyen végük kell, hogy legyen.
Ami pedig a jelenlegi ügyeimet illeti (milyen kis rafkósan fogalmaztam, figyeljétek má') most boldogság van. Ez blogolás szempontjából unalmasnak tűnik, már csak azért is, mert mindig a szomorúság adta a legjobb ihleteket, de azért higgyétek el, ha nagyoon akarom talán ezt is meg lehet ám szokni (erős irónia, igaziból rohadtul örülök és virul a pofám, no para). Szóval ja. Olyasmi. Dóri szerelmes. Olyasmi. Hirtelen jött, nem számítottam rá (éppen a 69 jövendőbeli macskám neveit írogattam egy cetlire mikor betoppant az életembe, és széttépte becses kis listámat), de megtörtént. Most pedig minden teljesen más mint máskor. Hál Ég!

Itt vagyok, ragyogok, átalakítok, várjatok csak meg.

HEYHO

Ismeritek azt az érzést, mikor történik valami, aminek nagyon akartok örülni, aminek nagyon örültök is, és mégis sokszor sírtok, mert rettegtek, hogy minden megint rossz lesz?
Jajj, tudom mennyire bizalomgerjesztően kezdtem, omg. Na jó, imádok egy icipicit mindent túldramatizálni, szóval tessék lenyugodni (főleg nekem), nincs itt semmi hatalmas para, csak minden olyaaaan jóóóóó.
Túl jó. Minden reggel úgy ébredek, hogy a tegnap megtörtént? Vagy csak álmodtam? De egyelőre még valósnak tűnik. Húha. Akkor viszont lehet, hogy dimenziót ugrottunk, mert ilyen dolgokra eddig annyi esély volt, mint, hogy a Makó elsétál Jeruzsálemhez és lepacsizik vele. Pontosan. Semmi.

Na, tényleg, boldogság van. Vagy valami olyasmi. Mármint ahwww, elképzelem és ahwwww, és még, és nagyon ahwww. Ebből gondolom mindenki sokat ért. Akkor annyit elárulok, hogy fiúügy. Nagyon ahwww fiúügy. Egyelőre top secret (ahahahaha csak minden második embernek áradozom róla végül is).

Mást most nagyon nem is akartam írni. Vagyis, annyi dolgom lenne még (fetrengeni és mosolyogni például, mert ezek fontosak), hogy semennyi. De akkor is, olyan szépen süt a nap, hátha lesz tavasz, inkább kimegyek és egy picit éreztetem magammal, hogy élek és minden wonderful.

sálálálálá

Csak annyit szerettem volna, hogy egyszer
a jók*rva életben engem válassz.

Aztán mindig csak azt láttam, hogy elmész,
hogy nem vagy ott, hogy nem vagyok ott.

ez nem is egy bejegyzés