Szeretném azt mondani, hogy azért nem tudod összetörni a szívemet, mert esélyt sem adok rá.

De az igazság csak annyi, hogy pár hete már darabokra törted. És most el vagyok foglalva az apró szilánkok gondos felsöprésével, amik újra és újra felsértik az ujjaimat. Ráadásul az igazán picik közül egy-egy darabot lehetetlen megtalálni. Biztosan megvágnak majd, ha véletlenül - már elfeledkezve az incidensről - megint beléjük lépek.

Ja, meg szemináriumi dogát is kell írnom. Kegyetlen világ.

- Mit fogsz csinálni valentin napon?
- Beülök a mekibe, veszek három burgert és animét nézek a telefonomon free wifivel.

Csak ehhez még le kell vadásznom a kettes metrónál a csávót aki kuponokat osztogat, mert nem csak cicás néni, de csóró is vagyok. So sad.

Összességében elmondhatom, hogy talán nem feltétlenül a legkedvesebb embereket (bár azért kivételek is akadnak ez alól bőven) vonzom magamhoz, de legalábbis minden esetben érdekeseket. Valahogy az átlagos, semmilyen személyek, akiktől amúgy is futhatnékom támad, szerencsésen elkerülnek. Persze ez lehet jó is, meg rossz is. Például mikor valakiben azt szereted, hogy egy lelkibeteg állat, az fájni fog, de ha valakiben meg a kisállat alteregója fog meg, az valószínűleg szórakoztat majd. Így változatosan meg az egész csak még érdekesebb.

Vége van a vizsgaidőszaknak, és azt hiszem elégedett vagyok - nagyjából. Azért szeretném ezt még majd fokozni a következőben, de ha más nem, rengeteg tanulság már most megszületett az elmúlt félévemet nézve. Az egyetemen tényleg tanul az ember, de úgy az életről is, ez meg megint tetszik.

Szóval most, hogy már látom milyen is, valószínűleg újra beleesek abba a szörnyű csapdába, amikor elcsábít a tudat, hogy szorgalmiban körülbelül tényleg azt csinálsz amit akarsz, és te osztod be az idődet. Természetesen rosszul. Szóval megint aludni fogok, inni és nevetni. Meg gyűjtöm majd a vicces tapasztalatokat a fiúügyeimről. Annyira vicces, hogy néha sírok is. Ez speciel nem mindig jó. Csak utólag derülök jót egynéhány eseten, de akkor meg aztán úgy tényleg - és egyébként is az a legjobb a barátnős részeg összejövetelekben mikor versenyzünk ki futott össze hülyébbnél-hülyébb emberekkel (és ezt már nem csak a fiúkra értem hanem úgy szomorú általánosságban).

Ja, és nekem vannak a legjobb részeg haverjaim, akik kedves kis üzenetekkel látnak el engem hajnalonként, szívecske.

A vizsgaidőszak csak egy dolog, de arra kelni, hogy elittad az összes pénzedet.. Na az már probléma. Azok a fránya nagyfröccsök. De legalább kaptunk ingyen popcorn-t.

Viszont végre úgy érzem itt sem vagyok egyedül, és ez jó. Mikor felköltöztem Budapestre az volt a legnehezebb része, hogy hirtelen kerültem távol mindenkitől akiben bízok és akit szeretek (kivétel persze drága egyetlen unokanővérem, de ő ezt tudja is, szívecske - reklámhelye, sorry). Szóval úgy összességében hiába lettem jóban sok emberrel és ismertem meg őket, mégis egyedül maradtam valahol. Meg aztán ahogy egyre nagyobb leszek, egyre kevésbé bízok meg másokban haha. Mondjuk erre éppen elegen adnak is okot.

Szóval most azt hiszem jól vagyok. Igaz, hogy kétnaponta ki akarom magam vetni az ablakon, mert még mindig sok a vizsgám.. De ha ezen az apróságon túllépünk minden egészen jó. Csak így tök egyszerűen.

U.i.1.: Nézzétek meg A fiú és a szörnyeteg-et, mert asdfghjkl!

U.i.2.: Menjen a francba aki a taktikai bukásos uv-met betette az otthoni szalagavató napjára, hogy vizsgáról kelljen a vonatra rohannom.

U.i.3.: Mindegy, megyek inkább és Yandere Simulator-ozok. Úgyis tanulnom kéne.

U.i.4.: Az embereket meg elkerülöm, mivel sikeresen levágták a hajamat olyan rövidre, hogy még a fésűm sem találja.

U.i.5.: Az élet szép. Pff.

Nos úgy éreztem, hogy tiszta lap kell. Szóval ez itt a tiszta lapom. Még pár hét és úgyis összemocskolom újra, de no para. Parázni rossz, szorongani rossz, igyatok inkább. Az alkoholizmus is rossz amúgy. Nem tudom hova akarok kilyukadni.

Iszonyatosan magam alatt vagyok. Nem hiszem, hogy a tél lenne az oka, mert tavaly például nem szenvedtem ennyit. Mondjuk tavaly még sokkal inkább egyben volt az életem. Na nem mintha most olyan hatalmas drámáktól szenvednék, csak a hétköznapok kis apró f*szságai karcolgatják a lelkemet. Olyan mint az a fura fájdalom néha a lábfejemben, amiről kiskoromban azt hittem, hogy a növéstől van. Mondjuk annyira nem is fájdalmas mint amennyire végtelen. Most már persze nem hiszem, hogy azt érzem ahogy nyúlok. Valószínűleg csak a létezésre emlékeztet - írnám ha mocskosul költői akarnék lenni egy iszonyatosan és érzelgősen tróger módon. Így meg csak simán eszek és alszok, hogy ne figyeljek semmilyen problémára.

Annyira szeretnék már tavaszt. Annyira nagyon.

Az egyetem amúgy tök király, már van annyi kreditem, hogy talán még ki se basznak és a vizsgáim felén is túl vagyok. Boldogság.